A feketeerdei Böröndi Lajosnak idén jelent meg legújabb verseskötete Megégett idő címmel. A költő, újságíró, pedagógus, lapkiadó és szerkesztő életösszegzése a könyv, ami személyes és történelmi emlékezésből merítkezik.
A költőt tizenhatodik verses kiadványa apropóján kerestük meg, aki már általános iskolában is rímelve vetette papírra gondolatait, mindössze 20 éves korában jelent meg nyomtatásban első költeménye. Munkásságára legnagyobb hatással a Nyugat folyóirat néhány olyan neves alkotója volt, mint Babits Mihály vagy Illyés Gyula. Saját bevallása szerint tudatosan választotta a „nyugatos” hagyományokat, a történelmi szemléletű és értékközpontú hozzáállást, mivel a 20. század második felének tradícióit már fiatalon természetesnek tartotta.
A szerző új könyvének négy fejezetében tudatos szerkesztéssel járja végig az elmúlás néhol vidám, de sokszor szívet tépő lépcsőit, egyfajta fejlődési ciklust ír le, a személyes és történelmi emlékezéstől indulva valamiféle életösszegzésig.
„Ebben a korban már összegez és visszatekint az ember” – kezdte Böröndi Lajos. „Az új könyvem jónéhány év alapos válogatásának terméke. Azt szeretem, ha a vers kicsit rejtettebb, hogy az olvasónak is legyen egy kis erőfeszítése az olvasásban. Ha egy vers mindent kimond, utána nem feltétlenül vesszük elő még egyszer”.
Márpedig a Megégett idő kötet alkotásait olvasva biztosak lehetünk benne, hogy vissza-visszajárunk majd a vigasztaló sorokhoz, melyekkel a szerző könyvének első részében kedvesen emlékezik nagymamája bejglijére vagy az adventi időszak csodás illataira és ízeire. A könyv második passzusa egy történelmi emlékezés az 1848-as forradalom, Trianon és az 56-os történések idejéről. A harmadik fejezet a derűs hétköznapok egyszerű fohászkodásait mutatja be, a mű utolsó szakasza pedig egy reménnyel sűrűn ötvözött életigenlés és életösszegzés.
Kérdésünkre Böröndi Lajos elmondta, hogy szerinte nem létezik jó vers a szó legszorosabb értelmében. „Minden vers neked szól, csak neked egyedül. És meg fogod találni magad benne. Ha viszont nem találod meg, akkor az a vers nem ért célba”.
Lajos műveire a kezdetektől jellemző egyfajta fohászkodás, istenkeresés. „Kiskorunktól egészen időskorunkig próbáljuk megtalálni a világban a rendezőelvet. Ez nem istenhit igazából, hanem a harmónia keresése. Amikor megleljük ezt a harmóniát, akkor látjuk, hogy mindenben ott munkál az élni akarás és a szépség, csak sokszor nem vesszük észre. Az értelem mindenben ott van, csak kitartóan kell keresni.” Ezt a csodás gondolatot tökéletes szépséggel írja le Mikes imája című versében:
Nézem a tengert, s a horizont mögé képzelt világot látom
már több, mint harminc éve.
Mint a szikla, vagyok én is külső s belső
viharnak kitéve.
Tudom: az idő lassan elkoptat, a lassú és
állandó változás a biztos,
s mire fölfeslik az idő szövedéke,
s irgalmat nyerek, talán már
nem is lesz fontos.
Nézem a tengert, idegen víz hátán
bárkák, síkos fények imbolyognak.
Sós szelek íze marja ínyemet, s újabb
változatlanságot hoz a holnap.
Ha lehunyom szememet hallom
Erdély fenyve se zúg, s Kolozsvár kövein
patkó koppan.
Régvolt szelek, havak és telek illata leng,
és ételeké száll az alkonyatban.
Kín az emlék. Nem azért, mert soha nem látom már
hazai madarak röptét, hanem
mert nem tudom még megélni a dolgok
lényegét, megérteni, s elfogadni a sors kegyelmét.
Mit néha – önkínzón – büntetésnek vélek.
Pedig tettem a dolgomat, gondoltam, mit a
föntiek rám kimértek.
Szolgáltam. Boldog voltam, ha erre minden
lélegzetvételben nem is képes.
S hálát adtam Istennek, hogy helyemen,
amit ő jelölt ki, nem mindig alázattól telten
de szolgálni képes.
Voltam eszköz az Ő kezében, erre gondoltam én,
a néha álmában vétkező.
A szolga, akinek vágya, kedve, mint
a hullámzó tenger meglappad, s magasra nő.
Valamire kellett ez az egész, értelme van
mindennek, amit Isten alkotott.
Ezt gondolom keserűen, s ha nézem a nekem
egyforma tengert, ebbe kapaszkodok.
Ő is elment, én itt maradtam. Kinek szolgálni?
Magamnak? Én mást tenni képtelen,
mint elfogadni a kimértet. Sok, kevés?
Mérlegre tenni ezután sem merem.
Egy csenevész növény mellettem hallgat, s kapaszkodik
a szikla résibe.
Ott, e silány talaj nevelte, s életét is
ott kell leélnie.
Ránézek és megdöbbenek, Isten a választ
hányféle módon adja meg nekem.
Aki nézi a tengert, de látására valóban képtelen.
Hányféle nyelven? Lassan a tengerbe bukik a Nap.
Márvány, ahogyan mondják. Ülök a szélinél
nyugalom van bennem, s csak alatta parázslik az indulat.
