Tavaly 135 napot töltött a Szigetközben Lakatos Krisztián és készítette a látványos fotókat. Volt olyan nap, amikor négyszer is kiment, s hol kajakból kattintva, máskor pedig drónnal fényképezve örökíti meg hazánk legnagyobb szigetének élővilágát. De miként került kapcsolatba a fotózással? Mi köze ehhez a világhírű énekesnek, Prince-nek?
Szigetköz
Gyerekoromban volt csónakunk, szerettem a vízi életet, édesapámmal sokat horgásztunk. Aztán úgy hozta a sors, hogy öt éve vettem egy kajakot és kitaláltam, hogy bejárom ezzel is Szigetközünket – kezdte a beszélgetést Lakatos Krisztián dunaszegi fotós.
Addigra már minden négyzetcentiméterét, amit autóval be lehetett járni, ismertem, de vízre szállva egy teljesen új arca került hozzám közelebb. Olyan nézőpontból fotózhattam és olyan helyekre juthattam el, ami máshogy elképzelhetetlen volt. Mindenkinek csak tanácsolni tudom, hogy szálljanak vízre, akár egy vezetett túrára és éljék át ezt a csodálatos élményt. Sokszor csak kimegyek és egyhelyben lebegek egy eldugott öbölben, hallgatom a madárcsicsergést és töltődőm – mondta Krisztián, aki kalandos – vagy ahogyan ő fogalmaz: vicces – úton került közelebb a fotózáshoz 2009-ben.
Képkészítés másképp: alkatrészek 3D digitalizálása
„Viccesen azt szoktam mondani, hogy egy világsztár, a híres amerikai zenész, Prince révén kezdtem el fotózni… Ami úgy néz ki, hogy nagy rajongója vagyok a zseni énekesnek és volt egy magyarországi zenei fórum, ahol megismerkedtem és barátságba kerültem egy pesti sráccal, Heincz Norberttel. Ő elkezdett egy kortárs fotográfiai tanfolyamra járni és a záró vizsgájukból egy kiállítást rendeztek Győrben s meghívott engem is. Akkor én már lelkes kattogtató és Szigetközbe járó voltam, de komolyabb ismereteim nem voltak a művészvilággal, akkor voltam először fotókiállításon. Ekkor már a jelenlegi munkahelyemen tevékenykedtem. Egy mérőszobában alkatrészek 3D digitalizálásával, mérésével foglalkoztam és a mérőrendszerhez tartozott egy fényképezőgép is, azt is kellett használni a mérési folyamat során, viccesen meg is jegyeztem neki, »Norbi, itt lehet van rengeteg művész, de eben a teremben én vagyok egyedül, aki a fotózásból él«” – idézte fel Krisztián, aki megosztott egy másik történetet, ami, úgy hiszi, hozzájárult ahhoz, hogy komolyabban foglalkozzon a fotózással.
Jó is lehetne az a jegesmedve, ha éles lenne
„Norbi eljött hozzám egy sráccal, Balázzsal, aki egy budapesti fotóklub vezetője volt. Én már akkor is lelkesen jártam a környéket és megkértek, kalauzoljam el őket, kísérjem el őket a Szigetközbe. Mikor végeztek, bejöttek a házunkba és a feleségem az akkori kinyomtatott fényképeimet mutogatva büszkélkedett, hogy a férje is fotózik ám… Maximum egy perc alatt végig lapozta Balázs az albumot, visszaadta és azt mondta, hogy volt egy kép egy jegesmedvéről az állatkertben. Na az egész jó lenne, ha éles volna… Aztán úgy alakult, hogy szabadult fel egy kis szabadidőm és ráfeküdtem a fotózásra. Rengeteget olvastam, könyvekből és internetes fotós közösségi csoportokban képeztem magam. Nagyszerű fotósokat ismertem meg ezekben a közösségekben, sokakkal ma is baráti kapcsolatot ápolok. Felvételt nyertem a Győri Fotóklubba is. Ott is sokat tanultam, sok tapasztalattal gazdagodhattam… Aztán kis idő múlva ez a fővárosi klub meghirdetett egy fotópályázatot, ahova küldtem én is az új képeimből. Két kategória volt. Színes és fekete fehér. Mindkettőt megnyertem, és én lettem a legjobb alkotó is. Mikor elmentem a díjátadóra, és szólítottak, kimentem díjért, amit Balázs adott át. A díjátadó után odajött hozzám, hogy olyan ismerős vagyok, találkoztunk-e már valahol…Mondtam, hogy igen, Dunaszegen látott tőlem 200-300 fotóból egy majdnem jó jegesmedvét. Akkor ismert meg és leesett az álla a fejlődésem látva” – mesélte Krisztián, akinek nagyobbik lánya is fotózott egy ideig s országos diákpályázaton is ért el helyezést, de úgy hozta az élet, hogy versenyszerűen sportolni, tekézni kezdtek, így a fotózásra nem maradt idejük.
Ki drónon száll fölébe…
Krisztiánnak az elmúlt időszakbab „kinyílt” a világ s másik szögből fotózza a szigetközi tájat. Drónnal készíti a felvételeket.
Sokan hajlamosak szidni a drónosokat, hogy nem való oda és zavaró, de ez az egyik legkevésbé zavaró módja az álatok megfigyelésének. Persze, ha leskunyhóban ülök vagy álcaruhában rejtőzve egy bozótban, az a tuti, de bármikor összefutok álatokkal gyalogosan, vagy akár kajakkal is, sokkal jobban megijednek tőlem, míg a drón ésszerű használatával, magasból nem zavarom őket. Főleg azokat az emlősöket, akiknek nincs a magasból természetes ellenségük, ha észre is veszik, ránéznek mi zümmög a magasban, de nem ijednek meg. Több csodás jeleneteknek lehettem szemtanúja így. Pár napja éppen vackát készítő vaddisznót tudtam megfigyelni zavarás nélkül, észrevétlenül – emelte ki Krisztián, aki gyerekként kedvenceként forgatta Timaffy László és Alexay Zoltán könyvet, Az ezer sziget országát.
Lenyűgözött az a világ, amit bemutattak. Hogy itt élek én is és milyen csodákat örökítettek meg. Hatalmas megtiszteltetés volt, hogy Zoltánt személyesen is megismerhettem, sőt, első önálló kiállításomat ő nyitotta meg. Sosem mondtam neki, hogy több olyan képe is van a szigetközi könyveiben, amit én ceruzával gyerekként lerajzoltam. Sajnos már nem is tudom megmutatni neki. Példaképemnek tekintettem rá és nincs olyan alkalom, amikor kimegyek a Szigetközbe fotózni, hogy ne jutna eszembe, szeretnék méltó utóda lenni Szigetköz szépségeinek megörökítésében. Ahogy én próbáltam az ő nyomdokába lépni, biztos lesznek, vannak, akik tán az én képeim hatására kezdik el fotómasinával a Szigetközt járni és ez nagy öröm és megtiszteltetés.
Tanács a Tanár Úrtól: nem kell odaírni a nevét
Krisztián a fotópályázatok minden kategóriájában már – az akttól a zsurnalisztikán át a portréig sikerült már díjat nyernie, három szervezetnél kapott fotóművészi címet, megválasztottak az év fotósának a MAFOSZNÁL, kétszer pedig Év fotósa második helyezettje lett. Eddig több mint 230 díjat zsebelt be a pályázatokon.
De, hogy mire vagyok a legbüszkébb, azt gondolom ismét tanár úrral kapcsolatos. Manapság sokan azzal kezdik a fotózást, alig van még pár képük, de már szignózzák is őket. Nekem ez sosem volt kívánatos. Zoli bácsi azt mondta nekem anno, hogy felesleges is lenne odaírni a nevemet a képemre, mert elég csak ránézni és megmondja melyik az enyém a sok közül, a hangulata és témája alapján. Ennél nagyobb dicséretet, elismerést nem kaphattam azóta sem.
A dunaszegi fotós jövőbeni tervei között szerepel egy szigetközi album kiadása. Ahogyan fogalmazott: régóta tervezi, a képek megvannak, válogatni kell…
Gecsei Ádám
