A kisgyermek zenei világa jóval azelőtt elkezd formálódni, hogy megszólalna az első hangszer vagy elindulna egy dallam a lejátszóból. A legelső és legerősebb zenei élményt ugyanis a szülő hangja adja. Erről beszél Pusztai Kinga mosonmagyaróvári zenepedagógus, a zenebölcsi foglalkozások vezetője, aki szerint a gyerekek számára nem a „szép énekhang” számít, hanem az ismerős, biztonságot adó hang, amelyhez figyelem, érintés és közelség társul.
A kisgyermek számára az első és legfontosabb hangszer az édesanya hangja. Teljesen mindegy, hogy valaki „szép hangúnak” tartja-e magát, a gyerekének az övé a legszebb hang a világon. Ezt minden szülőnek elmondom – kezdi Pusztai Kinga, mosonmagyaróvári zenepedagógus, a zenebölcsi foglalkozások vezetője a Fehér Ló Közösségi házban.
A szakember elmondása szerint csecsemőkorban az egyszerű, lassú, tiszta dallamú altatók, ringatók a legideálisabbak. Később, 1–3 éves korban már jöhetnek az ismétlődő szerkezetű, mozgással kísérhető dalok. Óvodáskorban pedig bátran nyithatunk a gazdagabb zenei világ felé is – akár elkezdhetjük megismertetni gyermekünket a klasszikus zenével is.
Én például gyakran használok részleteket Wolfgang Amadeus Mozart vagy Bartók Béla műveiből, mert nagyon szépen fejlesztik a hallást és a figyelmet. A népdalok és a magyar gyermekdalok különösen közel állnak hozzám, mert természetes módon illeszkednek a magyar beszéd ritmusához, ami pedig a beszédfejlődésben is segít – folytatja Pusztai Kinga, akihez gyakran fordulnak szülők azzal a kérdéssel, melyik zenei stílus a legfontosabb a kicsik fejlődése szempontjából, ő azonban inkább azt mondja, nem a műfaj a kulcs, hanem az, hogy a gyermek aktív kapcsolatba kerül-e a zenével.
A népzene stabil ritmust és természetes dallamvilágot ad. A klasszikus zene árnyalt érzelmi világot nyit meg. Az igényes gyerekdalok segítik a memóriát és a ritmusérzéket. A háttérzene azonban önmagában kevésbé fejleszt. A legerősebb hatás akkor érvényesül, amikor közösen éneklünk, van szemkontaktus, érintés, együtt mozgás. A zene ilyenkor kapcsolódási forma is.
Nem kell „csendben ülős koncerthelyzetet” teremteni, de az élő, közös élmény a leghatékonyabb.
A zenebölcsiben azt tapasztalom, hogy a rendszeres, élő zenei élmény sokkal többet számít, mint maga a stílus – magyarázza a zenepedagógus, aki a dallamokra történő mozgás hatásaira is kitér:
Óriási különbség, hogy csak zenét hallgatunk, vagy mozgást is kötünk hozzá. Amikor éneklünk, tapsolunk, ringatunk, járunk a zenére, akkor az egész test bekapcsolódik. Ilyenkor nemcsak a hallás fejlődik, hanem a mozgáskoordináció, az egyensúlyérzék, sőt még a beszédritmus is. A kicsiknél különösen látványos, hogy a rendszeres ritmusos mozgás mennyire segíti a figyelmet és az önszabályozást. A tapsolás, dobolás, kopogás nem „csak játék”. Ezek a gyakorlatok segítik a két agyfélteke összehangolt működését, ami később az írás-olvasás tanulásánál is fontos lesz. Kisiskolás tanítványaimnak is nagy kedvence a ritmusvisszhang-játék, amit a nagyobbacska gyerekek is hihetetlenül élveznek, és közben komoly idegrendszeri fejlődés történik.
Elmondható tehát, hogy kisgyermekkorban a ritmus az egyik legkorábban ható és legerőteljesebben fejlesztő eszköz. Már magzati korban érzékeljük a szívverés lüktetését, ezért a ritmus mélyen belénk kódolt jelenség.
Utána következik a dallam, ami érzelmi biztonságot ad a hallgatónak. A szöveg pedig inkább később válik hangsúlyosabbá, amikor a beszéd fejlődése felgyorsul.
Nem feltétel, hogy csak magyar nyelvű dalokat hallgassanak, de fontos, hogy a szöveg életkorhoz illő legyen. A minőség mindig fontosabb, mint a trend! – hangsúlyozza a szakember.
Ha igazán jót akarunk tenni gyermekünknek, miközben minőségi időt töltünk együtt, az éneklést, zenehallgatást mindenképp tegyük a napi rutinunk részévé.
Én mindig azt mondom, inkább napi 10–15 perc valódi, közös zenélés, mint órákon át tartó háttérzene. A rendszeresség fontosabb, mint a mennyiség. A zene szépen beépülhet a napirendbe, altatáskor, játék közben, ünnepi készülődésnél, bármikor bekapcsolhatjuk – emeli ki Pusztai Kinga.
Amit viszont inkább kerüljünk, az a túl hangos, túl gyors, túlingerlő zene. A kisgyermek idegrendszere még érésben van, könnyen túlterhelődik.
A pedagógus tapasztalatai szerint óvodáskorban már látszódhat, ha egy gyermek különösen pontosan énekel vissza dallamokat, stabil a ritmusérzéke, vagy rendkívül erősen reagál a zenére. Ugyanakkor érdemes óvatosnak lenni a „tehetség” szóval. A legtöbb zenei készség fejleszthető. Sokkal fontosabb az öröm, a motiváció és a rendszeres élmény, mint a korai címkézés.
A zene tehát fejleszti az idegrendszert, a beszédet, a mozgást – de talán ennél is fontosabb, hogy érzelmi kapaszkodót ad. Egy közösen énekelt dal évekkel később is előhívja azt az érzést, hogy „jó volt ott lenni”.
Ha ezt sikerül megadnunk a gyerekeknek, akkor már nemcsak zenét tanítottunk, hanem egy életre szóló belső erőforrást is adtunk nekik. Számomra a zene nem elsősorban fejlesztő eszköz, hanem kapcsolat. Kapcsolat szülő és gyermek között, kapcsolat önmagunkkal, és kapcsolat az érzelmeinkkel. A zenebölcsiben újra és újra azt látom, hogy amikor egy szülő ringatva énekel a gyermekének, ott valami nagyon mély dolog történik, és biztonság, figyelem, szeretet sűrűsödik abba a néhány percbe – zárja gondolatai Pusztai Kinga.
