Advent második vasárnapján a gyertyagyújtás a remény üzenetét helyezi a középpontba. Azt az ősi várakozást, amely évszázadokon át erőt adott az embereknek a Megváltó eljövetelének reményében.
A katolikusok lila, a protestánsok pedig piros gyertyát gyújtanak ezen a vasárnapon, követve saját liturgikus hagyományaikat. Bár a szimbolika különbözhet, az üzenet minden felekezetben ugyanaz: a második gyertya fénye a hitből fakadó reményre hívja fel a figyelmet.
Az adventi koszorú maga is ősi jelképek hordozója. A kör formája Isten végtelen szeretetére utal, az örökzöld pedig már a kereszténységet megelőző korokban is a fény, az élet, a megújulás iránti vágy megtestesítője volt. A keresztény hagyomány ezt a jelentést továbbörökítette. Minden újabb gyertya fellobbanása azt mutatja, hogy ahogy közeledünk karácsonyhoz, úgy nő a fény és vele együtt a remény is, amely Jézus születésére irányítja a figyelmet.
A remény üzenetét Ézsaiás próféta szavai foglalják össze a legszebben, amelyek gyakran felcsendülnek advent második vasárnapján:
„Erősítsétek a lankadt kezeket, tegyétek erősekké a roskadozó térdeket. Mondjátok meg a remegő szívűeknek, legyetek erősek, ne féljetek. Íme jön Istenetek…” (Ézsaiás 35:3–4)
A második gyertya fellobbanása ugyanakkor a választott népre is utal. A Messiás eljövetelének ígéretét Isten először a zsidó népnek adta meg, így advent ezen vasárnapján arra a hosszú, kitartó várakozásra is emlékezünk, amely Immánuel, vagyis „Velünk az Isten”, eljövetelét kísérte. Máté evangélista is erre a prófétai előzményre támaszkodva írta meg Jézus születésének történetét.
Ahogy advent második vasárnapján meggyújtjuk a remény gyertyáját, újra és újra felidézzük, hogy a sötétség nem tart örökké. A fény közeledik és vele együtt az ünnep, amely a világra reményt, békét és szeretetet hoz.
