Tojásfestés és locsolkodás – ezeket a hagyományokat napjainkban is csaknem mindenki ismeri, sokan még ma is tartják e két szokást. Azonban a húsvéti ünnepkörhöz jóval több érdekes népszokás kapcsolódik. Nehéz lenne egy szokásról kijelenteni, hogy kizárólag a Szigetközben ismerték, a legtöbb népszokás szélesebb körben is elterjedt, hiszen a hagyományok hosszú időn át való örökítése óhatatlanul együtt járt a mozgással, vándorlással.
Mire a néprajzi értékek, népszokások felgyűjtésére a reformkorban felfigyelt a tudomány, a környező vidékek hatása a földrajzilag viszonylag elzártabb Szigetközt sem hagyta érintetlenül – magyarázta T. Városi Ágnes, a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum néprajzos főmuzeológusa.
Locsolkodás Kisbodakon és a kimlei nők bosszúja
T. Városi Ágnestől azt is megtudtuk, hogy a locsolás újabb keletű szokás vidékünkön, az országnak ezen a részén a XX. század elején még nem volt elterjedt, helyette inkább a keresztgyermekek tojással, kaláccsal való megajándékozása volt szokásban.
Az 1970-es években Kisbodakon jegyeztek fel egy visszaemlékezést, mely szerint a fiúk meglesték a vasárnapi litániáról kijövő lányokat, s kútvízzel öntözték meg őket. Ezért persze nem járt piros tojás és dicséret sem, mivel az ünneplőruhák csuromvizesek lettek. Az általános azonban az volt, hogy húsvét első napja a vallásos áhítaté, csak este a báltól kezdődően lehetett igazán feloldódni. A legények sokszor egyenesen a mulatságból mentek hétfő hajnalban locsolni. A szagos vízzel való locsolkodás és ezzel együtt a locsolóversek még újabb keletűek, csak a XX. század második felében terjedtek el.
Különlegesség volt Kimlén, hogy húsvét utáni kedden a férfiak visszakapták a locsolást és a falu női lakói őket öntözték meg vízzel. Egy 1920-ban született adatközlő visszaemlékezésében olvashatunk arról, hogy régen az egész falu készült erre az eseményre.
Sajnos erről egyebet nem jegyeztek fel, de maga a szokás, bár nem olyan elterjedt, mégsem egyedülálló, hasonló adatok az ország más vidékeiről is ismertek. Míg a legények akár ágyukból is kiöntötték a későn ébredő lányokat, a lányok a faluban a járó-kelő, gazdasági munkába igyekvő legényeket meglesve zúdították nyakukba a vödör vizet – fogalmazott a téma szakértője.
Fánkevés Tényőn és dédanyáink receptjei
A muzeológus sem találkozott más vidéken azzal az érdekes tényői szokással, miszerint a húshagyókedden megmaradt fánkot felfüstölték, és nagypénteken ették meg. Az ételekkel kapcsolatban pedig még néhány menüt is megosztott velünk T. Városi Ágnes, amelyek ehhez az időszakhoz kapcsolódnak.
Jellegzetes böjti ételnek számított az aszaltszilva-leves, amelyet úgy készítettek, hogy az aszalt szilvát vízben megfőzték, egész fahéjat tettek bele, majd tejfölös vagy tejes habarással összeforralták. A húsvéti ünnepi étrend magukból a húsvétvasárnap reggel a templomban megszenteltetett ételekből állt: sonka, főtt tojás, kenyér vagy kalács, torma, só. Ezeket fogyasztották el közösen. A tojást általában együtt ették meg annyi felé osztva, ahány tagú volt a család, ezzel erősítve az összetartozást. Úgy tartották, ha valaki eltéved, ennek a közösen fogyasztott tojásnak az emléke hazavezeti családja körébe, hasonlóan a karácsonyi almához. Timaffy László gyűjtéséből ismert, hogy a szerelmesek viszont elfelezték egymással a tojást. Az egyéb ünnepi ételek, mint például a tyúkhúsleves vagy töltött tyúk, újabb szokásként kerültek az étrendbe. Korábban sokkal egyszerűbb fogásokat fogyasztottak, például sonkás tésztát. A sonkát apró kockákra vágták, vizet öntöttek rá, hogy megpuhuljon, majd hozzákeverték a tésztához.
A régi időkben a szép díszítések is a főtt tojásokra kerültek, amiket aztán el is fogyasztottak. Ráadásul az asztalig gyakran már el sem jutott, mert valamilyen játékban, például tojásgurításban, kocolásban, tojásba pénzdobálásban összetörve a helyszínen fogyasztották el őket a gyerekek. Így nem sok emlék maradt fenn arról, milyen mintákat festettek a héjukra felmenőink. A kevés fennmaradt példány is inkább az újabb időkből származik.
Berzseléssel, viasszal való írókázással, illetve karcolással is díszítették őket, de leírásaink inkább arról emlékeznek meg, hogy a különböző színű tojások miként fejezték ki az ajándékozó lány érzéseit. Piros tojás a legkedvesebbnek járt, például az elfogadott udvarlónak. A zöld szín a reményt fejezi ki, ezért zöldet adtak biztatásul, a kéket inkább rokonok kapták, mivel az semlegesnek számított. Sárga tojást a nem szívesen látott legénynek adtak, mivel a sárga színt általában a betegséghez, elmúláshoz, bajhoz, hibákhoz, vagy ahogy ma is, irigységhez kötötték” – fejtette ki a muzeológus.
Népi játékok a böjt alatt
Bár a böjt a visszafogottság és elcsendesedés időszaka, a gyerekeknek és fiataloknak néhány játékot ez idő alatt is megengedett volt élvezniük. Ilyen volt a lányoknál a körtánc, a karikázó, a vonulós-éneklős játékok, a labdázás, a köcsögdobálás, illetve a fiúknál például a mancsozás, csülközés vagy a bigézés.
A köcsögdobáláshoz általában egy sérült, például csorba cserépedényt használtak, amelybe kavicsokat is tettek, hogy zörögjön. Inkább lányjáték volt, körbe állva dobálták egymásnak a köcsögöt, közben énekelhettek is. Aki elejtette, azt kicsúfolták, s ha teljesen összetört a köcsög, neki kellett legközelebb hoznia helyette. Mivel azonban füvön játszották, ha leesett is, volt rá esély, hogy egyben maradjon – mesélte zárásként T. Városi Ágnes.
Többnyire fiúk játszották a másik ügyességi játékot, a pilickézést, amit más vidékeken bigézésnek ismernek. Ehhez egy mindkét végén kihegyezett, 10–12 centiméter hosszú, 2–3 centiméter vastag botot és egy hosszú ütőbotot használtak. A kihegyezett darabot a végére ráütve felrepítették, majd a levegőben újra beleütöttek, s az nyert, aki távolabb tudta elütni. A pilickét egy gödröcskébe fektették, melyből egyik vége kinyúlt, így még nagyobbat lehetett ütni rá, magasabbra tudták repíteni. Kisbodakon egy-egy játékosnak 3 próbálkozást engedtek, s a távolságot lépésben számolták. A játékot egész Európában ismerték, nálunk is a teljes nyelvterületen elterjedt.
