A húslevesnél tudtam, hogy ő az én lányom – mondja Németh Ádámné, aki családjával egy évre otthont adott egy ázsiai cserediáknak. Élményeikről, tapasztalatairól mesélt Renáta, akinek megváltoztatta az életét ez az időszak.
A hozzánk érkező cserediák egy tizenhét éves hongkongi lány volt, akit Ka Yi Liunak hívtak. Tudni kell, hogy az ázsiaiak szívesen választanak maguknak egy nemzetközibb nevet, így ő Sandy volt. Nálunk töltött egy egész évet 2022 augusztusától 2023 augusztusáig – kezdi Németh Ádámné, Renáta.
A jánossomorjai édesanya családjával, férjével és két gyermekével akkor határozta el, hogy befogad az otthonába egy külföldi cserediákot, amikor saját gyerekeik is nagyobbak voltak már, ők akkor az általános iskolai évek végén jártak.
Fő motivációjuk azok az újságcikkek, beszámolók voltak, amik külföldre költözött, vagy külföldi diákot fogadó magyar családok kalandjait osztották meg.
Akkor az életünk teljes volt, így nyitottá váltunk valami újra, változásra. Úgy gondolkodtam akkor, hogy mivel a gyerekeim a pályaválasztás előtt állnak, most külföldre nem tudunk költözni, ezért csak a második lehetőség jöhet szóba. Szerettem volna a gyerekeimnek azt az életformát bemutatni, hogy milyen amikor egy teljesen idegen ember csatlakozik a családunkhoz, és onnantól megváltozik minden. A változást szerettem volna természetessé tenni számukra, félelem nélkül – fejti ki az anyuka, aki miután mindezt eldöntötték otthon, felvette a kapcsolatot az AFS Diákcsere Alapítvánnyal és Kántó Tamással, aki korábbi cikkünkben mesélt a szervezet működéséről.
Felé azt a kérést fogalmazta meg a Németh család, hogy ázsiai nemzetségű és lány diák érkezhessen hozzájuk. Úgy gondolták, hogy igazán így tudnának különleges tapasztalatokat szerezni és egy magyar család működését megmutatni egy teljesen más világból jövő fiatalnak. Továbbá az angol nyelv gyakorlása is cél volt, valamint újdonságok megismerése az ázsiai kontinensről.
Erre a nagy változásra a család a szervezet önkéntese, Kántó Tamás segítségével készült fel, aki meglátogatta őket, megismerkedett velük, és az ő feladata volt a családdinamikába leginkább passzoló diák megtalálása.
Szerintem tökéletes érzékkel találta meg nekünk Sandy-t. Hasonlót a hasonlóval elvén – mosolyog Renáta, aki rengeteg kedves emléket őriz abból az egy évből.
„Persze családi szinten sokat beszélgettünk arról, hogyan is töltsük el ezt az egy évet közösen. Mégis az volt a legfontosabb számunkra, hogy önmagunkat adjuk, egy olyan családot, amelynek fontos a sport, a humor, a játék, a kirándulások, valamint az ünnepek megélése és megtartása. Tudtam, hogy a természet négy évszaka segíteni fog ebben, hiszen negyedévenként minden megváltozik. Úgy gondoltam, ez különösen szerencsés, illetve érdekes lehet egy ázsiai lány számára.”
A tervezés után végre elérkezett az első találkozás napja, ami nagy izgalommal telt. Renáta máig tisztán emlékszik, ahogy az AFS busz begördült az állomára, és ő az első pillantásnál tudta, érezte, talán anyai szívvel, hogy – ahogy ő fogalmaz – „ez megvan”.
Olyan érzés volt, mint amikor a puzzle darab a helyére kerül, ő az ötödik elem. Innen indultunk. Amikor hazaérkeztünk, persze hagyományos magyaros étellel vártuk, a klasszikus húsleves, rántott hús, rizs menüvel. Nos, ott már végképp megnyugodtam. Olyan éhes volt a hosszú út után, hogy úgy ette a húslevest, mint egy igazi magyar. Mondtam is akkor: ez az én lányom. Kétszer is kért belőle. Aztán persze hamar rájöttem, hogy Ázsiában inkább leveses ételek a jellemzők. Valahogy a fogazatuk is úgy van kialakítva, hogy a keményebb falatokat vagy egy ropogósabb zsemlét nehezebben tudják összerágni, de idővel ezekhez is hozzászokott. Mindig mindent kipróbált, semmire sem mondott nemet. Szerintem ehhez nagy nyitottság kell, és ő olyan volt, ebben is szerencsénk lett – meséli tovább Renáta.
Az első hétvége tele volt programokkal, mert az önéletrajzából tudtuk, hogy az egyik oka annak, amiért Magyarországra szeretett volna jönni, az íjászat kipróbálása volt. Úgy gondolta, nálunk mindenki lovagol és íjászkodik. A családban ezen mosolyogtunk is egyet: ez valóban így lehetett, csak nagyjából néhány évszázaddal ezelőtt. Így lett az leső úticéljuk a sümegi vár, lovakkal, lovagokkal, várjátékkal.
Valahogy ezek a dolgok kimaradtak nálunk addig. Ültünk a lovas bemutatón, szólt a zenei aláfestés, íjak röpködtek jobbra-balra és a hely szelleme, vagy az újdonság ereje, de potyogtak a könnyeink a férjemmel. Mi van itt? Akkor még nem tudtam a választ, de visszagondolva büszkeséget éreztem, hogy magyar vagyok. Persze Sandy kérdezte, hogy mi a baj? Egyszerűen akkor csak boldogok voltunk, és ezt egy hongkongi lány hozta ki belőlünk? – teszi fel a kérdést az édesanya, aki azt is elárulja, családi szinten a dobble játék hozta meg az áttörést, mivel mindenki szeret játszani, és a versenyszellem nagyon erős náluk.
Szerencsére Sandy-ben is pezsgett a nyerni akarás, a logikai játékban nem tudták őt megverni. A szülők arra is figyeltek, hogy mindhárom gyerek részt vegyen a közös játékban és mindegyiküknek legyen sikerélménye.
Egy új gyermek érkezése a családba mindig tartogat kihívásokat. Habár a Németh család egy külföldi tinédzserrel bővült egy évre, ők is hasonló nehézségekkel találták szemben magukat, mint más háromgyerekes családok. Ilyen volt például a logisztika, amikor a három gyerekkel háromféleképpen kellett tervezni.
A férjemmel ezt jól csináljuk szerintem. Szerencsénk volt azzal, hogy Sandy, ha lehet ilyet mondani, teljesen európaiasan viselkedett. Olyan akart lenni, mint mi, a mi mintánkat követve. Gondolom, ez volt számára az, amit meg akart tanulni itt. A férjemmel nagyon szívünkön viseltük a sorsát, hogy jól érezze magát, mert persze itt egész Magyarországot képviseltük, és nem volt mindegy nekünk, hogy ha visszatér a hazájába, akkor milyen érzésekkel beszél az itt töltött közös évünkről. Ez idő alatt mindössze kétszer alakult ki veszekedés. Ezek a gyerekeink féltékenységéből adódtak. Olyankor egy kicsit nehéz volt mind a három gyereknek ápolni a lelkét – avat be a fogadóanya.
A családnak egy kis pihenést jelentett, amikor néha az AFS szervezett Sandy-nek hétvégi programokat, így ő is még több élményt gyűjthetett. Fontos szerepet kaptak cserediák életében a magyar nagymamák és nagypapák, akik hatalmas szeretettel fordultak felé. Minden magyar hagyományt megmutattak neki, ők avatták be a pálinka kostolásba a rétessütésbe is.
Tették mindezt hangosan, magyarosan – nevet fel az anyuka, aki arról is mesél, Sandy milyen változásokat hozott a saját hagyományaikba.
Érdekes volt, hogy minden reggel egy pohár vizet eresztett a csapból és lassan kortyolgatva, vagy öt percig itta, közben átgondolva, megtervezve a napját. Mintha a víznek valami mágikus ereje lenne. A szemetet mindig nagyon kicsire hajtogatta össze és úgy dobta ki.
A naplementénél mindig meg kellett állni és gyakran felvette a telefonjára. Azt mondta, azért mert náluk olyan magasak az épületek, hogy ezt nagyon ritkán látja. De a család számára talán a legmaradandóbb emlék az, amikor esett a hó, sötét volt már és Sandy egy lámpa alatt állt, hagyta hogy a tenyerében essenek a hópelyhek és hosszú percekig vizsgálgatta, ahogy a meleg bőrén eltűnnek.
Ettől még most is könnybe lábad a szemem. Séta közben adtam neki egy virágot, amivel a szeret-nem szeret játékot játszottuk. Amikor végeztünk, kérdezte, hogy a szárát hova tegye. Mondom , hogy nyugodtan dobja el, de ő egyszerűen nem tudta megtenni, hanem szépen lehelyezte a földre. A hóvirág nyílásakor és a tavaszi ibolyáról fotóalbumot készített. Azt mondta, ez köszönet a természetnek. Miközben azt gondoltam, mennyi mindent mutatok majd Sandy-nek, rá kellett jönnöm, hogy sokkal többet tanultam én tőle. Abban az év alatt sokkal jobban lelassulva éltünk meg minden pillanatot, mivel ő most először találkozott ezekkel az új dolgokkal. Kicsit olyan volt, mint amikor a gyerekeink kicsik voltak, és be kellett nekik mutatni az életet.
A Németh családnak fontos szerepe volt Sandy felnőtté válásában is és abban, hogy ez az új korszak jól kezdődjön az életében – mivel együtt ünnepelhették meg a 18. születésnapját.
Náluk az ölelés, érintés, elmondása szerint nem fontos, de nálunk igen, így amikor hazajött valahonnan, mindig köszöntöttem egy nagy mosollyal és egy öleléssel, ahogy itthon szoktuk. Az utolsó napon kértem, hogy ezt a szokást vigye haza és mindennap ugyanezt csinálja az anyukájánál – meséli Renáta, milyen útravalóval engedte el fogadott lányát.
A kapcsolatot azóta is tartják, születésnapján videóhívással köszöntötték. Ha pedig róla beszélnek, akkor mindig írnak is neki online, elmondják, hogy rá gondolnak és megerősítik afelől, hogy az életben mindig itt vannak a számára , bármikor mehet hozzájuk. Sandy pedig minden karácsonykor hagyományos képeslapon üzen magyar családjának.
Azt tudom tanácsolni azoknak, akik belevágnának ebbe, hogy ne féljenek, mert ahol szeretet van, ott minden van. Vágjanak bele, mert egy felelősségteljes nagy kaland lesz. Én több lettem általa. Ezzel az erővel jelentkeztem egy külföldi munkára, ahol már több mint két éve dolgozom. Így lettem én is Sandy – mondja zárásul Németh Ádámné.
