Február 8. a házasság világnapja. Ez alkalomból a Jókuti házaspárt kerestük fel, akik több mint ötven éve alkotnak egy párt. Kőhegyiné Jókuti Edit mesélt kapcsolatukról. Az ő szavaival köszöntjük a házasokat és az esküvőre készülőket.
Én másodikas gimnazista voltam, a fiú, aki akkor találkozóra hívott harmadikas. Sopronban éltem, tanultam, ő odajárt az erdészeti szakközépiskolába. Egy ünnepélyen az ő kollégiumukban léptünk fel a néptánccsoportunkkal, mert a fiú táncosok erdész tanulók voltak. Elmondása szerint, amikor meglátott a színpadon, elhatározta, hogy meg fog velem ismerkedni – kezdi történetüket Kőhegyiné Jókuti Edit, aki 1974 óta alkot egy párt férjével, Kőhegyi Ernővel.
Portálunk azzal a szándékkal kereste meg a párt, hogy interjút készítsen velük a hosszú házasság titkáról. Edit azonban olyan gyönyörűen mesélt a mögöttük álló évtizedekről, hogy szavait az alábbiakban változtatás nélkül közöljük:
Randevúztunk. Akkor még így volt szokás. Nehéz kiválasztani, hogy mi fogott meg benne igazán. Magas, erős, udvarias, jóképű volt. Nyugalmat, biztonságot éreztem mellette. Már az első találkozónkon, amikor a papírbolt kirakatát néztük zavarunkban, én már tudtam, hogy ő lesz majd a gyerekeim apja. Neki mi tetszett bennem? A hosszú barna hajam, a karcsú alakom, és mint később kiderült, ő is a jövőjét látta bennem. A mai időktől eltérően, nálunk eltelt egy hét, mire megfogtuk egymás kezét. Azóta sem engedtük el.
Az első pillanattól kezdve természetes volt az érzés, hogy mi összetartozunk.
Négy év „járás” után 1978. 07.29-én Sopronban összeházasodtunk, de ahogy azt illett, előzőleg apukájával ketten, megkérték anyukámtól a kezemet. Az esküvőt közösen szerveztük, nem akartunk terhet tenni szüleink vállára. Az én ruhám volt nekünk a legszebb, pedig csak egy kölcsönkapott darab volt. A szertartás napján alig vártuk, hogy láthassuk egymást. Ettől kezdve gyönyörű volt a nap, mindenféle felesleges felhajtás nélkül. Persze tele izgalommal, várakozással. A menyasszonytánc után, hajnalban az utolsó vendéget is kikísérve, iszonyú fáradtan, de nagyon boldogan merültünk mély álomba.
Megkezdődtek, illetve folytatódtak a dolgos évek. Én képesítés nélküli tanítóként dolgoztam, férjem erdészként Jánossomorján. Közben levelezőn tanultam a tanítóképző főiskolán. Nagyon megrázott, amikor őt bevitték katonának. Akkor még nem volt mobiltelefon, nem volt autónk, csak ritkán lehetett látogatóba menni Likócsra, a laktanyába. Egyedül maradtam.
Az államvizsga letétele után megszületett első gyermekünk, egy kislány. Ezért a férjemnek harmadolták a katonai szolgálati idejét és 16 hónapra leszerelt. Végre megint együtt, most már hárman! Három évvel később teljes lett a családunk egy kisfiúval. Rengeteget dolgoztunk, többféle munkát vállaltunk, hogy a kitűzött céljainkat elérjük. Fiúnk már az új házunkból indulhatott az első osztályba. A munka nekünk természetes volt, akkor még nem ismertük azt a szót, hogy „nehéz” vagy „lehetetlen”. Amit csak lehetett, közösen végeztük, amit nem, azt pedig a családért.
Nem voltak könnyű évek, de mindig megtaláltuk a szépségét is. Természetesen voltak nehézségeink, lassan, szomorúan múló napjaink. Volt, amit mi okoztunk, voltak, amit mások okoztak nekünk.
Pedagógusként én voltam a beszédesebb, egész együtt töltött életünk során arra törekedtem, hogy ne csak én mondjam, hanem tudassa velem a férjem is, ha valami bántja, vagy , hogy miről mi a véleménye. A problémákat meg kell beszélni, különben felhalmozódnak bennünk, előbb-utóbb mérgezővé válnak. Kezdetben nehezen indultak az ilyen párbeszédek, de aztán beletanultunk, láttuk az értelmét.
A gyerekek kirepültek. Négy unokánk van, mára már ők is önállóak, felnőttek.
Egy komoly betegség után tudatosult bennünk, hogy nagyon is gyorsan telik az idő. Eddig a gyerekek, az unokák voltak a legfontosabbak, ezután rajtunk van a sor, a saját érdekeinket kell első helyre tenni. Elkezdtünk motorozni, kirándulni, majd kicsit visszafogva a tempót, túrázni. Nem a tárgyak, hanem az élmények gyűjtése a fontos. Az emlékek teszik színessé a jelenünket. Magunk csináljuk az ünnepeket, ne várjunk másra! Bármilyen alkalom jó ahhoz, hogy ünnep legyen belőle, ha mi akarjuk. Meg kell fogni a pillanatot, mert pazarlásra nincs időnk!
Természetesen most is nagyon tudunk örülni, ha együtt a család, de el kell fogadnunk, hogy ők más tempóban élnek, gondolkodnak, ez az élet rendje. Nálunk nagy hangsúlyt kapott a családban az érintés, a gyerekek és a felnőttek számára egyaránt. Sokszor, ha csak szó nélkül megyünk is el egymás mellett, az biztos, hogy megsimítjuk, de legalább megérintjük a másikat. A mozdulatok beszélnek.
Valószínű, ha újra kezdhetnénk, akkor is ezt az utat választanánk. Igazi társai vagyunk egymásnak. Nekünk nem tűnik olyan hosszúnak a negyvennyolc plusz négy év, hiszen valóban társak vagyunk jóban-rosszban. Természetesnek tűnnek a napi gondok, de a napi örömök is.
Javaslatot mit mondhatnék egy hosszú kapcsolat elérésére? Nincs erre igazán jó tipp. Merj hinni, merj bízni, merj küzdeni, majd merd elfogadni, élvezni munkád gyümölcsét! Bármilyen furcsa is elsőre hallani, de az első helyre társadat, férjedet, feleségedet tedd! Rá számíthatsz igazán az örömben, a bajban, ha segítségre lesz szükségetek. Egymásért vagytok!
Végül még ezt az idézetet szeretném megosztani:
„Ha újra kezdhetném az
életemet
Hamarabb megkeresnélek,
hogy tovább
Szerethesselek!”
