A WFC-WMO szervezet országos bajnokságán magyar bajnoki címet szerzett Kovács Ervin K1 szabályrendszerben -75 kilogrammos kategóriában. A 32 éves mosonmagyaróvári amatőr sportoló a Unicentrál Bull’s Kick-Box and Thai-Box Klub színei alatt versenyez. Munka és család mellett akár napi két edzéssel készül egy-egy nagyobb megmérettetésre.
– Normál esetben a súlyom 80-82 kg körül mozog és az a tapasztalatom, hogy ez az 5-7 kilós fogyasztás még vállalható, bár nem könnyű és rengeteg áldozattal jár, de még nem viseli annyira a szervezetemet, hogy ne lehessen elérni a kívánt súlyt – kezdte a beszélgetést Ervin, aki K1-ben és muay thaiban is volt már magyar bajnok, nyert Slovak Opent, győzött az európai muay thai ligában, Lengyelországban, Horvátországban, Máltán, Szlovákiában, Svájcban, Ausztriában, Csehországban is ért el sikereket, de mint mondja, világbajnokságra még nem jutott el, ám reméli, hogy aktív évei alatt lesz rá lehetősége. Nemrégiben WFC-WMO szervezet országos bajnokságán magyar bajnoki címet szerzett K1-ben -75 kilogrammos kategóriában.
Nyárig már nincs verseny
Mindig is érdekeltek a küzdősportok, de erre Mosonmagyaróváron kevés lehetőség volt. 2010 táján a Crossfit Ad Flexumban kezdődtek kickbox és thai box edzések, itt kezdtem el foglalkozni a sporttal, majd nem sokkal később Győrben folytattam a pályafutásomat. Erre a sportágra is igaz, hogy ahogyan az ember idősödik, egyre nehezebb felvenni a versenyt a fiatalokkal, akiknek a tanulás mellett sokkal több idejük van edzeni, valamint egy-egy sérülésből való felépülés is kevesebb idő időt vesz igénybe náluk. Jelenleg van egy olyan apróbb sérülésem, amit meg kell műteni, így valószínűleg nyár előtt már nem lesz versenyem, de terveim szerint a nyári a regeneráció után újra teljes gőzzel edzhetek és ősztől mindenképp szeretnék még pár megmérettetésen részt venni idén
– beszélt Ervin a kezdetekről, illetve arról, milyen tervei vannak még az idei évre.
Edzés négy helyszínen
A mosonmagyaróvári férfi felkészülését edzők (Csáki Ernő, Habony Tibor és Horváth Laci) és barátok segítségével csak úgy tudja csak megoldani, hogy jár Mosonmagyaróvár mellett Győrbe, Dunaszerdahelyre és Bősre is. – Hálás vagyok a segítségért. Egy-egy versenyre való felkészülés során napi egyet minimum edzek, ha nem dolgozom, akkor akár kettőt is. Sajnos amikor az ember versenysportot űz és felkészülése van, akkor az edzés nagyobb hangsúlyt kap, mint általában, de igyekszem ezt leszámítva magamtól elvenni időt, hogy ezekben az időszakokban is meg tudjam adni a kellő segítséget a családomnak. Szerencsére a versenyzésben partnerek, bár azért azt nem lehet kijelenteni, hogy örülnek neki, mikor bunyózni megyek – emelte ki.
Ervin jelenleg egy ausztriai raktár áruvételi vezetőjeként dolgozik, végzettségét tekintve biztonságtechnikai-, illetve tűzvédelmi szakmérnöki diplomákkal rendelkezik. Jövőbeni célja, hogy főállása mellett esténkként, hétvégente a szakmájában is tevékenykedjen.
Az adott pillanat
– Sokak számára érthetetlen, hogy valaki miért megy el önszántából és teszi kockára a testi épségét egy-egy ilyen versenyen, de aki valaha versenyzett akármilyen sportágban, az tudja, hogy semmi nem ad ehhez hasonló érzést. Amit az emberek látnak az újságban vagy a közösségi médiában azok képek, videók, de csak a versenyzők tudják, hogy a megnyert, de az elvesztett mérkőzések hátterében is mennyi kőkemény munka, lemondás és alázat van. Közhely, de a hétköznapokat is vagy a múltban vagy a jövőbe gondolva éljük. Én úgy érzem, hogy az edzések és főleg a mérkőzés alatt az adott pillanatnak élek és ezt egyre kevésbé lehet átélni. Talán ez is az, ami folyamatosan motivál – fogalmazott Ervin, aki szerint sosincs késő semmit sem elkezdeni. – Nem kell mindenkinek versenyeznie és azt gondolom, ha valaki a munkája után szeretne edzeni, sportolni és kijönni a saját komfortzónájából ahelyett, hogy a tv-t kapcsolgatja, mindenképpen dicséretes, hogy változtat az életén.
Igazi példakép volt Csányi János
Csányi János, az Unicentrál Bull’s Kick-Box and Thai-Box Klub mestere trenírozta sokáig Ervint, aki pár évvel ezelőtt váratlanul elhunyt. Ervint, mint több sporttársát is, megviselte az edző elvesztése.
Igazi példakép volt, egy edző, családapa és egy szenzációs ember. A halálát nem lehet feldolgozni, legalábbis sokunknak nem sikerült, próbáljuk elfogadni és ezzel együtt élni. Nem csak a sportban, de a magánéletben is mindig lehetett rá számítani. Hálás vagyok, hogy ismerhettem, hogy vele versenyezhettem és tudom, hogy odafentről néz minket
– mondta a mosonmagyaróvári férfi.
Nem tud elég hálás lenni a barátokért
Ervint kérdeztük arról is, hogy ki a példaképe, ha a sportot nézzük. Az alábbi választ kaptuk: – Több nagyobb sportoló van, akinek vagy a pályafutása tetszik, esetleg a stílusa, vagy épp az, hogy a “semmiből” mi mindent ért el. De az én példaképeim a saját edzőtársaim, barátaim. Amikor valaki heteken keresztül eljön a családjától, hogy az én munkámat segítse, elemzi az ellenfelet, elutazik a mérkőzésre, rááldozva ezzel a hétvégéjét és ott áll mögöttem a sarokban talán jobban izgulva, mint én, akkor értékeli át az ember kik is vannak mellette. Ezekért a barátokért nem tudok elég hálás lenni, nekem a sportban ők az igazi példaképeim.