Hogyan lett dr. Timaffy László a Szigetköz örökségének őrzője?

Dr. Timaffy László neve különválaszthatatlan az „Ezer sziget országától”. A Szigetköz örökségének őrzője, a Szigetköz doktora névvel illetett néprajzkutató, főiskolai tanár már a negyvenes években elkezdte néprajzi kutatásait, mégis a hetvenes évekig kellett várnia, hogy könyve jelenhessen meg. Az egykori oktató, népfőiskola-alapító a negyvenes évek végén bélistára került, s ekkortól favágóként, kántorként, segédmunkásként, eladóként vagy furulyatanárként próbált boldogulni, ám a hatalom nem engedte a szorításából.

„1956-ban tanár lettem a mosonmagyaróvári Gimnáziumban, innen tartóztattak le 1957-ben, és elítéltek másfél évre. Szabadulásom után újra kezdődött segédmunkás, majd furulyatanár életem, míg végre 1963-ban tanár lehettem a győri Mezőgazdasági Szakmunkásképző Iskolában. Innen mentem nyugdíjba 1976-ban. Közben a tudományos kutató munkámat megszakítatlanul végeztem a Tudományos Akadémia megbízásából. Tanulmányaimmal országos első díjakat nyertem. 1975-ben jelent meg első országos sikerű könyvem, a Szigetközi Krónika” – olvasható önéletrajzában. Dr. Timaffy László 2002. december 4-én Győrött halt meg, hamvai a Szentlélek templomban nyugszanak. Győr-Moson-Sopron megyében számtalan intézmény, verseny viseli a nevét.

Tanított (volna) nagy lelkesedéssel

Hogy mit üzenhet a mai kor emberének dr. Timaffy László, arról a mosoni Petőfi utcában beszélgettünk, a Timaffy találkozón, a Timaffy házban, ahol többek között részt vett az egykori néprajzkutató Ildikó és Gyöngyvér lánya is (Emőke betegség miatt nem tudott jelen lenni az eseményen).

– Amit tanultunk tőle, amit próbált továbbadni, az az, hogy az embernek nem szabad elfelejtenie a gyökereit. Meg kell ismernie, mert bárhova kerül a világban, mindenképpen oda tartozik, ahonnan elindult – kezdte a beszélgetést Ildikó, aki szerint, ha édesapját nem éri a sok meghurcoltatás, akkor talán bele sem kezdett volna igazából a néprajzba. 

– Hidrogeográfiával, a Szigetköz vízrajzával foglalkozott, következő szívügye lett és egy nagy lépés az életében, csak igen rövid volt, a népfőiskola. Ahol aztán gazdaság-földrajzot is tanított, amit professzorai Cholnoky és Teleki nyomán művelt, hogy korszerű gazdaságvitelre oktassák a paraszti népet – emelte ki Gyöngyvér. 

21 könyv, 300 tanulmány

Dr. Timaffy László egész életében egyedül dolgozott, ám élete alatt 21 könyvet és több mint 300 tanulmányt tudhatott a magáénak. Sok barátja, tudományos kapcsolata volt országszerte. Lányai szerint este írt, amikor ők már aludtak, nyaranta volt egy-két olyan hét, amikor elment gyűjteni, ám hangsúlyozták: soha nem érezték azt, hogy a kutatásai tőlük vette volna el az időt. Mosonmagyaróváron már neveztek el róla utcát, a megyében intézmény, terem, verseny is viseli a nevét. – Méltó megemlékezés mindegyik édesapánkra nézve. Egyet nem sikerült még elérnünk, még mindig nem tudtuk teljesíteni az egyik nagy kívánságát. 2011 óta próbálkozunk, hogy a szellemi hagyatéka a megyei múzeumba kerüljön – tudatta Gyöngyvér.

A derűsen sugárzó ember

A két lány szerint ők soha nem érezték, hogy valójában milyen nyomorúságos is volt az életük. Először óvodai cselédszobában éltek, aztán társbérletben, ahol úgy osztották meg a lakást – politikai okokból – hogy átjárhatott hozzájuk a társbérlő, mert ott volt a spejz. – Azt volt csoda látni, hogy mennyire is szeretik az emberek. Bárhova mentünk, megállították az utcán, de nem csak őt, hanem minket, a gyerekeit is. Egy érdekes történet, hogy Gárdonyi Béla, a Kisalföld akkori újságírója édesapa halála után leírta nekünk, hogyan is találkoztak először. Felhívta édesapát, mert első díjat nyert egy néprajzi pályázaton és cikket szeretett volna ennek apropóján róla írni. Megbeszélték, hogy a Rába cukrászdában találkoznak. Megkérdezte a szerkesztőségben a kollégáját, honnan fogja felismerni a Timaffy Lászlót, aki csak annyit mondott: ha látsz egy derűsen sugárzó embert, akinek csillog a szeme, akkor megtaláltad őt. Így is történt. – osztotta meg a történetet Gyöngyvér.

Pamutszál és vécépapír

A Timaffy lányok szerint édesapjuk mindig optimista és jókedvű volt, a nehézségeken pedig a hit és a szeretet segítette át. Perger Gyula és Hartyándi Jenő készített róla 1995-ben egy portréfilmet (Tanító, favágó, kántor, néprajzkutató…), amiben többek között szó esik arról is, hogy Timaffy amikor börtönben volt is megtalálta azokat a pozitív kapaszkodókat, amelyek segítettek neki átvészelni a nehéz pillanatokat. Ilyen például az, hogy egy rabtársát miként avatta be a kottaolvasás rejtelmeibe. Pokrócból húzott ki pamutszálakat, vécépapírból sodort kottafejeket, így sikerült szolmizálni a cellában. A családjának sosem beszélt a múltjának azon részéről, aminek politikai vonzata volt.

Mikor leszünk magyar műveltségűek?

A már említett Perger-Hartyándi filmben így vall a hagyományok fontosságáról: „Nagyon fontos, hogy ezeket a hagyományokat ne felejtsük el. A néprajztudomány összegyűjti… leírjuk könyvekbe, előadásokba elmondjuk, mert meg kell ismertetni a mai nemzedéket vele. Mert nem szabad, hogy az öregek elvigyék a sírba magukkal ezeket a szellemi kincseket, sem a népdalainkat, sem a nagyszerű ősvallásunk maradványait, a hiedelem mondákat, sem a történelmünknek az emlékeit, amikor egy külön előadást lehetne beszélni róla, hogy a történelem hogyan él az emberek emlékezetében a falun. Tehát nagyon sok szép érték van, amit nem szabad elveszteni… ilyenkor, magatokban ne felejtsétek el, őrizzétek a lelketekben, és olvassatok ilyen irodalmat. Mert nagy hiba: nem csak írott műveltségűnek köll lenni a magyar népnek, a magyar embereknek, hanem magyar műveltségűeknek. Mikor leszünk magyar műveltségűek? Ha az iskolába tanultakat – akár elemiben, akár egyetem, bárhol, amit az írott műveltségben magunkba szedtünk – őrizzük meg, mert az európaivá tesz bennünket, tart meg bennünket, de amellett öntudatosan valljuk, és őrizzük ezeket a népi hagyományainkat, a magyar népi emlékeket, mert ezek adnak nekünk magyar műveltséget!”.

Mese a csörgő almáról

– Mindig a „kisujjából szívta ki a meséket”. Csodálatosan bele tudta szőni az életünkkel kapcsolatos elemeket a történetekbe. Nagyon kedves gyerekkori emlék, amikor Cikolaszigeten nyaraltunk az ő nagynénjénél a családi Timaffy házban. Ott az udvaron volt egy gyönyörű nagy almafa, alatta a kút és egy pad. Ott mesélt a csörgő almáról. A holtág parton ott olyan almafái voltak a Kardos Laci bácsiéknak, hogy amikor az alma tényleg érett volt, akkor csörgött benne a mag. Az egy varázslat volt számunkra: a csörgés, vagy a kút, amiben a vízitündér is lakott valamikor – idézte fel Ildikó. – A másik, ami ilyen tipikus édesapa, amikor a felnőttek nevében jött édesapa „rendet teremteni”, megállt az ajtóban és csak mosolygott. Azt mondta, „nektek már az is elég, hogy így megmozdítsam a kisujjamat és  már nevettek is”.- Nekünk, lányoknak a Szigetköz a mesevilághoz tartozik, ahova jó volt nyaranta jönni, de számukra az otthon az volt, ahol a szüleink laktak: Győrött, Szigetben, Nádorvárosban aztán pedig a stadionnál – mondta Gyöngyvér.

Kórusban ismerkedett meg feleségével

Dr. Timaffy László feleségéről, édesanyjukról, Csányi Editről Ildikó és Gyöngyvér úgy fogalmazott: Ő volt a biztos háttér, aki ellátta a családot, aki mellette állt és erőt adott a nehéz időkben. Később, nyugdíjas korukban a házaspár együtt járta a falvakat, ahol László előadásokat tartott, énekkart vezetett, Edit pedig sokszor kézimunkázást tanított az asszonyoknak. Mosonban ismerkedett meg egymással László és Edit. A fiatal, frissen végzett óvónőt kihelyezték Mosonba helyettesíteni, s invitálták a helyi kórusba, ahol László húga énekelt. Itt ismerte meg leendő feleségét testvére közbenjárásával.  – Édesanya óvónő volt, s írt egy óvodai módszertani könyvet (Az esztendő nevelő munkája keresztény szemmel a néphagyomány tükrében címen – a szerk.). Ebben segített neki édesapa is. – mondta Ildikó.

Senki sem ment néprajzi pályára

A három Timaffy lány egyike sem választotta a néprajzi pályát, noha a családi segítség meg lehetett volna. Mint mondták, édesapjuk semmiben sem terelgette őket. – Nyitott volt, hogy mi is nyitottan tudjunk fogadni bármit. Örült például, hogy a gimnáziumban néprajzi témájú dolgozatot csináltam. Az egyik lányom, Eszter kitalálta, hogy ő néprajz szakra szeretne menni, akkor leült vele, hogy mennyire örül, hogy lenne egy utódja, de figyelmeztette, hogy megélni abból sokkal nehezebb, mint egy általános állásból – mondta Ildikó.

Történet a lányokról

Gyöngyvér elmesélte, hogyan is írt róluk az édesapjuk. Mindegyik lányáról. – A füzetbe íródott történet a születéssel kezdődik és az általános iskoláig tart. A kötet zárásában Lelki örökségünk címmel végig veszi az emberi lét esszenciáját, hogy mennyire fontos a hit és a szeretet. Ezt a részt a börtönből szabadulása után, 1958-ban írta. Ebben szerepel, hogy nekünk, a lányainak milyen tulajdonságokra lenne szükségünk, hogy erősödjünk. Én elő szoktam venni a születésnapom tájékán, nem tudom könnyek nélkül letenni – zárta Gyöngyvér.

Írta: Gecsei Ádám

Dr. Timaffy László önéletrajza (kézirat, családi archívum. Forrás: laszlo.timaffy.hu)

Születtem Mosonszentandráson 1916. április 16-án. Mosonmagyaróváron érettségiztem a piarista gimnáziumban, 1934-ben.

A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen szereztem történelem-földrajz szakos középiskolai tanári oklevelet. Itt avattak bölcsészdoktorrá 1939-ben. Itt voltam tanársegéd, közben elvégeztem a Közgazdasági Egyetem gazdaságföldrajzi szakát. Így kerültem Mosonmagyaróvárra, a Mezőgazdasági Főiskolára tanárnak agrárföldrajz-pedagógia szakon 1943-ban.

1944-ben megszerveztem a Főiskola mellett működő Széchenyi Népfőiskolát, aminek igazgatója voltam megszűnéséig, 1949-ig.

Ekkor bélistára kerültem, voltam favágó, kántor a Szigetközben, majd Győrben segédmunkás az Építő Vállalatnál, eladó a Rafilm boltjában, végül furulyatanár a zeneiskolában.

1956-ban tanár lettem a mosonmagyaróvári Gimnáziumban, innen tartóztattak le 1957-ben, és elítéltek másfél évre. Szabadulásom után újra kezdődött segédmunkás, majd furulyatanár életem, míg végre 1963-ban tanár lehettem a győri Mezőgazdasági Szakmunkásképző Iskolában. Innen mentem nyugdíjba 1976-ban.

Közben a tudományos kutató munkámat megszakítatlanul végeztem a Tudományos Akadémia megbízásából. Tanulmányaimmal országos első díjakat nyertem. 1975-ben jelent meg első országos sikerű könyvem, a Szigetközi Krónika.

Tanulmányaim jelentek meg az Ethnographia, az Arrabona, a Néprajzi Értesítő, a Magyar Nyelvőr szakfolyóiratokban, A Magyar Néprajz 3. kötetében, az MTA emlékkönyveiben, kiadványaiban, francia, német, csehszlovák folyóiratokban.

Dr. Timaffy László jelentősebb művei

Szigetköz vízrajza; Bölcsészdoktori értekezés 1939

Szigetközi Krónika; Győr, 1975

A lipóti Petőfi TSZ története; 1976

Tanulmányok Dunaszentpálról; 1977

Szigetköz; a Gondolat kiadó néprajzi sorozatában, 1980

A néprajzi anyag felhasználása a történelem-szakkörökben; Tankönyvkiadó, 1977, második kiadás, 1982

A kisalföldi kocsik, szekerek szókincsének nyelvatlasza és szótára; az ELTE és az MTA Nyelvtudományi Intézetének kiadása, 1985

A Tündértó titka, Kisalföldi népmesék; Móra kiadó, 1987

Ezer Sziget Országa, Szigetköz; Móra kiadó, 1988

Rábaköz és a Hanság; Novadat kiadó, 1991

Táltosok, tudósok, boszorkányok, Kisalföldi népmondák; Hazánk kiadó, 1992