Kovács Renátó tinédzserként kezdett el régi fotókat, emlékeket gyűjteni faluja, Kisbajcs múltjáról. Mára kevesen vannak, akik nála többet tudnak a településről. Ismereteit előadások alkalmával, egy könyvben, illetve a Facebookon is közzéteszi.
A kisbajcsi származású, ma már Győrben élő Kovács Renátó úgy ismeri szülőfaluját, mintha az elmúlt évszázadot is ott töltötte volna. A harmincas évei elején járó fiatal sok időt tölt azzal, hogy a kisbajcsi emlékeket felkutassa. Tudását pedig szívesen osztja meg a helyiekkel is, például az önkormányzat által szervezett előadások keretében. Az ilyen alkalmak miatt kezdte őt hobbi Kisbajcs-kutatónak titulálni a helyi közösségszervező.
Mosolyogva válaszolok rá, hogy szerintem mit is jelent ez a kifejezés, mert ez számomra is új, és én is a kisbajcsi önkormányzat művelődésszervezőjétől hallottam először. Magam úgy definiálnám, hogy minden olyan lokálpatrióta emberre igaz, aki néprajzos végzettséggel ugyan nem rendelkezik, mégis lelkiismeretesen utánanéz az elismert kutatási módszereknek és így rendszerezetten, nem pedig össze-vissza gyűjti a múltbéli emlékeket
– kezdi a beszélgetést Kovács Renátó, aki pontosan emlékszik, hogy 2007-ben, 14 éves korában kezdett el foglalkozni a helyi értékek megmentésével.
Minden a templommal kezdődött
„Jártam a falu idős lakóihoz, hogy a templom építéséről és a templomszentelésről fényképeket és történeteket gyűjtsek, mert készültünk a templom felszentelésének ötvenedik évfordulójára, ami 2009-ben volt esedékes. Mindennek indíttatása onnan ered, hogy nagyapám kicsi gyermekkoromban elvetette bennem a történelemszeretet magvait, ami időről időre szárba szökkent, azaz már korán nagyon megszerettem a történelmet” – meséli a fiatalember, aki az iskolai történelemórákról hiányolta a helyi kötődésű információkat, érdekességeket.
Ezek helyett mindig a világ- és a magyar történelemmel foglalkoztak a tanárok, hiszen a szigetközi múlt érthető módon nem is volt része a tananyagnak. Renátó azonban már gyerekként is szeretett volna többet megtudni a helyi történelemről és a tájegység kultúrájáról.
Fontos figyelmeztetés – ne hagyjuk veszni az értékeket
Gyakran hangoztatom az egy perc van éjfélig kifejezést. Ez néprajzi szempontból azt jelenti, hogy még élnek olyan emberek, akik láttak népviseletet, ismernek helyi érdekes történeteket és azokat el tudják mesélni. Ám ha ők már nem lesznek, a történetek és az emlékek velük együtt sírba szállnak. Bíztatok minden korombélit és ifjabbat, hogy keresse fel az idős korosztályt és érdeklődjön, hogyan éltek, miket csináltak, mikkel foglalkoztak, amikor annyi idősek voltak, mint mi most, hiszen egy perc van éjfélig
– hangsúlyozza a győri Szent Mór Bencés Perjelség műszaki ügyintézőjeként dolgozó fiatal.
A Kisbajcs-kutatás tehát régi fényképek gyűjtésével kezdődött a templomról, majd később az 1954-es nagy szigetközi árvízről, a település parasztházairól, mezei munkákról, szakrális kisemlékekről, meghatározó emberekről és eseményekről, pásztoréletről, népszokásokról, népviseletekről, tehát mindenről, ami Kisbajcsra jellemző. A helyi néprajz mellett pedig az egyházi hagyományok is az érdeklődési körébe tartoznak.
„Családomat vallásosnak mondanám, ha nem is mindenki járt mindig templomba. Nagyapám már babakocsis koromban elvitt és aztán kis iskolásként kezdtem el ministrálni, a vallásosságom meggyőződésből ered tehát. Ma a templom sekrestyése vagyok és a mai napig ministrálok. A katolikus egyház liturgiája is nagyon érdekel, sokat olvastam, olvasok róla, mondhatom, hogy alaposan elmélyültem benne” – fogalmaz Kovács Renátó.
Az elmúlt 16 évben közel 1000 fényképet kapott és digitalizált (hiszen az eredetit mindig visszaadta tulajdonosának), 5 komplett férfi polgáriasodott népviseletet, 13 pár csizmát, illetve sok-sok történetet gyűjtött össze. Ezek közül kiemelkedik egy 1883-ban készült ezüst pitykegombos mellény. Ha nem is minden nap, de gyakran szán időt ma is arra, hogy irodalmak után kutasson és felkeresse az idősebb generáció képviselőit otthonaikban.
Elsősorban az volt a célom, hogy az időseket látogassam végig és gyűjtsek össze azonos témákban tárgyi, fotós és történeti emlékeket. Akikhez elmentem, szívesen fogadták érdeklődésemet és örömmel osztották meg velem minden emléküket. Ez természetesen a közelebbi 100 év történetét foglalja magába. Hogy régebbi adatokat találjak, ahhoz persze levéltári és könyvtári kutatásokat is végeztem. Sőt, antikváriumban is találtam irodalmat. Szóval széles a kutatási forrásaim skálája
– avat be bennünket módszertanába Kovács Renátó, akihez a legközelebb mégis a személyes beszélgetések állnak.
Leginkább azt élvezi, ha a történelmet átélt emberek mesélik el tapasztalataikat.
Egy meghatározó emlék
Saját elmondása szerint egy embert sem fog elfelejteni azok közül, akik nagyban segítették munkáját. Közöttük is különleges helyet foglal el szívében a mindig mosolygó és szeretettel hozzá álló szomszédja, Gyula bácsi, aki a legtöbbet mesélt neki a múlt eseményeiről.
Egyszer egy másik szomszédjától kapott fényképeket, amelyen leégett II. világháborús repülőgépek látszanak, de sokat nem tudott róla mondani. Renátó ezért elvitte ezeket a képeket Gyula bácsihoz, aki számára nagyon érdekes történetet mesélt el. Máig ez Renátó számára az egyik legfontosabb kutatási eredménye:
„1944 tavaszán volt, emlékszem, mert idesapámék a vámosi földet mentek szántani. Hogy melyik nap, azt nem tudom, de délelőtt idehoztak a Szilos dombhoz, a mai tehenészet helyére, az erdőszélre öt vagy hat német tanuló repülőgépet. Ott sima volt a terep. Letették őket, aztán elmentek a toronykertbe (mai templomkertbe), hogy lesátrazzanak. Délután aztán mire felállították a sátrakat, repülőzúgás hallatszott, aztán lövöldözés… A leparkolt gépeket jöttek kilőni, nem bombát dobtak rájuk, hanem a repülőre szerelt puskával szétverették őket. Két-három maradt csak meg a délelőtt ide hozottakból, a többi mind elégett. Azok vannak a fényképen. Úgy céloztak a lövetők, hogy a legelőn levő állatok- és az emberek közül senkinek nem esett baja, meg se sérültek. Próbálták a sátorállítók viszonozni a géppuskatüzet a toronykertből, de hát az hatástalan volt, nem sokat értek el vele… A megmaradt repülők aztán még három hónapig voltak itt a határban. Volt az Aku tó (a szőgyei út melletti tó) mellett egy nagy magas fa, arra csináltak egy magaslest, onnan őrködtek. Mindig volt valaki, aki éjjel-nappal vigyázott, nehogy valami baj legyen”
Elmosolyodva folytatta Gyula bácsi:
„Egyszer aztán, mint afféle gyerekek, hát odamentünk hárman, hogy megnézzük a gépeket, akkor senki nem volt a közelben… Beindítottuk… Zúgott a motor. Hála Istennek aztán nem lett belőle baj, mert jött az őr, aztán kiparancsolt belőle bennünket. Kíváncsi gyerekek voltunk. Mondtam, hogy még három hónapig itt voltak, aztán gyakorolták is a tanulópilóták a repülést. Egy napon aztán fölkerekedtek, elmentek.”
Ez egy a sok érdekes történet közül, amit a fiatal kutató hallott gyűjtése során. Renátó úgy gondolja, ezeket másoknak is érdemes lenne hallania, ezért a koronavírus-járvány alatti kényszerszünetet arra használta ki, hogy sok érdekességet leírjon és közzé tegye őket Kisbajcs Facebook-csoportjában, hogy így a helyiek is megismerkedhessenek velük.
Sokakat a bezártság kényszere és az aggodalom foglalkoztatott és arra gondoltam, ha minden nap írok egy-egy részletet a település történetéből, akkor talán annyira nem lesz unalmas a karantén. Ez a terv el is érte a célját, hiszen nagyon pozitív visszajelzések érkeztek, ami jóleső érzés volt. Már könyv is született a település történetéről a Duna Ölelésében címmel, amelyben mint társszerző Vének és Nagybajcs településtörténete mellett én a Kisbajcs és Szőgye részt írtam. Nem volt célom soha sem, hogy ebből profitáljak, egyszerűen meg szerettem volna osztani másokkal az összegyűjtött tudást. Valamilyen formában ez már meg is valósult.
Az élő történelem
Mivel Kisbajcs egy nem túl nagy település, megvan a bája, hogy mindenki ismer mindenkit. Így persze Renátót is ismerem – meséli a cikk szerzője.
Tinédzser koromban felolvastam a templomban, így legalább hetente egyszer találkoztunk. Aztán egyik télen a helyi pap prédikált valami olyasmit, hogy régen szokás volt a Betlehemmel körbe járni a faluban és előadni az ismert történetet. Megtetszett ez az ötlet és teljesen egyértelmű volt, hogy Renátó is benne lesz. Gyorsan összeszedtünk még néhány gyereket, anyukám kikeresett egy rövid műsort a neten, kiosztottuk a szerepeket és körbejártuk a települést. Sok házba becsengettünk, a helyiek pedig örömmel fogadtak bennünket. Következő évben már vártak minket.
Rengeteg adományt is kaptunk. A pénzből felújíttattunk egy templomi festményt, az édességet és gyümölcsöt pedig elosztottuk és megettük.
Nagyon jó élmény volt fenntartani a hagyományt.
Írta: Kamocsai Rita
